Egy jóakaratú, Latin-Amerikán átutazó utazás során Richard Nixon alelnök autóját egy dühös tömeg támadja meg, és majdnem felborult, miközben a venezuelai Caracason utazik. Az incidens az utazás drámai fénypontja volt, amelyet Latin-Amerika haragja jellemez Amerika hidegháborújának egyes politikái ellen.
1958-ra az Egyesült Államok és Latin-Amerika közötti kapcsolatok elérték a legalacsonyabb pontot az évek során. A latin-amerikai amerikaiak azt panaszolták, hogy az Egyesült Államok a hidegháborúra és az antikommunizmusra összpontosítva nem tudta kielégíteni sok latin-amerikai nemzet sürgető gazdasági és politikai igényeit. Különösen azzal érveltek, hogy országaiknak alapvetöbb gazdasági segítségre van szükségük, nem pedig több fegyverre van szükségük a kommunizmus visszaszorításához. Megkérdőjelezték a latin-amerikai diktatórikus rezsimek amerikai támogatását is pusztán azért, mert ezek a rendszerek antikommunista szemléletűnek bizonyultak, például az Egyesült Államok 1954-ben Marcos Perez Jimeneznek adta oda a Venezuelai diktátornak a Érdemlégió éremét; Jimenezt 1958 elején egy katonai puccs megdöntte.
Ebben a légkörben érkezett Richard Nixon alelnök 1958 áprilisában és májusában a Latin-Amerikán keresztüli jóakaratú útja során. Az utazás némi vitával kezdődött, amikor Nixon perui és Uruguayi útja során hangos és keserves vitákat folytatott a hallgatói csoportokkal. A venezuelai Caracasban azonban a dolgok veszélyes fordulatot vettek. A dühös venezuelaiak nagy tömege, akik az antiamerikai szlogeneket kiabálták, megállította a Nixon autópályáját a fővárosban. Megtámadták az autót, megsérült a test és összetörték az ablakokat. A járművön belül a titkosszolgálat ügynökei fedezték az alelnököt, és állítólag legalább egy húzta ki a fegyverét. Csodálatos módon elmenekültek a tömegből és elmenekültek. Washingtonban Eisenhower elnök amerikai csapatokat küldött a karibi térségbe, hogy szükség esetén megmentse Nixont a további fenyegetésektől. Semmi sem történt, és az alelnök az ütemezés előtt elhagyta Venezuelát.
A caracasi zavargások ébresztőként szolgáltak a washingtoni amerikai tisztviselők számára, figyelmeztetve őket Amerika latin-amerikai kapcsolatok romlására. Az elkövetkező néhány hónapban az Egyesült Államok növelte mind a katonai, mind pedig a gazdasági támogatását a régió számára. Az Egyesült Államok azonban csak addig, amíg a kommunista Fidel Castro 1959-ben kezdett hatalomra jutni Kubában, valóban felismerte Latin-Amerikában az elégedetlenség és lázadás mértékét.
