Tartalom
Douglas Haig (1861–1928) az első brit katonai vezető volt az I. világháború alatt. A Sandhurst Királyi Katonai Főiskola diplomájával Haig a Szudán háborújában és a Dél-afrikai Háborúban harcolt. Az 1915-ben az 1. hadsereg parancsnokának nevezték tovább, és a brit expedíciós erők főparancsnokává, majd tábornagyaká vált. A kopásstratégiáról ismert Haig támadása a Somme és a Passchendaele csatában sok veszteséget okozott, bár erőfeszítései hozzájárultak a német hadsereg elfojtásához. A háború után Haig megszervezte a Brit Légiót és Earlnek nevezték el.
Az első világháborúban a brit hadsereg irodalmának legellentmondásosabb szereplője Sir Douglas Haig. Néhányan nyugtalannak, bolondnak, hülyenek, érdeklődőnek és a dokumentumok hamisítójának tartotta őt. Másoknak ő volt a brit nemzet megtestesítője az I. világháború alatt, szigorúan követve a Nyugati Fronton való győzelmetől való eltérést. Mások ismét úgy látják, hogy Haig-t korlátozza a késő viktoriánus időszak idejai és hadseregszerkezete, és kellemetlennek tartják az I. világháború fejlődő technológiáját. Az utolsó nézet tűnik a legpontosabbnak.
Haig korábbi harci tapasztalata a Szudán és Dél-Afrika mobil, gyarmati háborúiban nem készítette elő jól a Nyugati Front háborújának statikus természetére. A tizenkilencedik század végén a személyzet kollégiuma sem képzett. Ezek együttesen rögzített képet alkotnak a háborúról Haig elméjében. A harcot strukturált, háromlépcsős ügyként fogalmazta meg: először az ellenséges tartalékok előkészítése, viselése és bevonása; másodszor: a gyors és határozott támadás; harmadszor pedig a kizsákmányolás. Lényegében Haig az I. világháború alatt nem változtatta meg véleményét ennek a szerkezetnek a kérdésében. Ezért a háborút továbbra is viszonylag egyszerűnek, emberközpontúnak, a moráltól függőnek tekinti, és a parancsnok elhatározását követeli, hogy a győzelemig fennmaradjon.
Ezenkívül Haig lovasság volt, és mindig optimista módon várt áttöréseket (a döntő támadást), majd a lovasság kizsákmányolását. Ezért a Somme-i csatában, 1916. július 1-jén, Haig arra kényszerítette a hadsereg parancsnokait, hogy mélyítsék el céljaikat, és egy rövid hurrikánbombázást, valamint egy rohanást követett el. Az eredmény egy hosszú bombázás és mély célok vegyes terve volt, amely nem sikerült. Ugyanez a folyamat történt a Passchendaele-ben 1917. július 31-én, amikor Haig támadó gondolkodású tábornokot (Sir Hubert Gough) kinevezte parancsnokságra, és arra késztette, hogy egy határozott áttörést tervezzen, nem pedig lépésről lépésre.
Így a Haig Somme-ben és Passchendaele-ben végrehajtott jelentős támadásai tüzérségi előkészületekkel kezdődtek, amelyeket áttörési kísérletek követtek. De ezek kudarcot valltak, és így nem hoztak létre lovassági kizsákmányolást. Amikor az áttörések kudarcot valltak, mindkét csata elhúzódó erőfeszítésekké vált az ellenség lerombolására, ami 1916-os és 1917-es költséges harcharcot eredményezett. A brit támadó oldalon nagyobb veszteségek folytak, mint a német védekező oldalon. Haig bírálták ezen alapstratégia miatt; ez a megsemmisítés azonban végül megfosztotta a német hadsereget, és kétségtelenül hozzájárult az 1918-as győzelemhez.
Haigot azzal is kritizálták, hogy nem ismeri a frontfeltételeket. Távoli, de erőteljes személyisége (és az elbocsátás lehetősége) hajlamos volt megfélemlíteni az összekötő tisztviselőket, a tisztviselőket és a magas rangú parancsnokat, akik gyakran elmondták Haignek, amit hallani akartak. Ezenkívül a Haig Staff College képzése szerint a parancsnoknak meg kell határoznia a stratégiát, aztán félre kell hagynia, és hagynia kell a taktikát az alárendeltnek. Ez a két tényező együttesen leválasztotta Haig a mindennapi fellépés elejétől és taktikai oldalától. Valójában a Nyugati Front taktikája lenyelte a stratégiát, mivel Haig eltávolította magát a fronton zajló hadviselés változó jellegéből. Ez a gondolkodásmód vákuumot hozott létre Haig és tábornokai között a súlyos támadások előtt, amikor a gondolatok szabad cseréje nehéznek bizonyult. Ennek ellenére, amikor Haig stratégiai szinten beavatkozott, ez mindig nyomást gyakorolt a gyors áttörésre, és amikor ez nem sikerült, indokolatlanul meghosszabbított támadásokhoz.
Haditengerészetként Haig nem is teljes mértékben értékelte, hogy a technológia központi szerepet kapott a hadviselés során. Ez látható Haig 1917-ben a Passchendaele-i csatatérén, amely tüzérségét súlyos hátrányba helyezte, míg a terep megakadályozta a tankok használatát. 1917 végére Cambrai-ban és 1918-ig a háború technikai vonatkozású számos szakértő valóban átvette a csata előkészítését, így Haig, a Főhadiszállás és még a hadsereg tábornokai is kevésbé relevánsak lettek. Így az 1918. augusztus Amiens támadása valójában alacsonyabb szintű volt, és nem igényelte Haig felügyeletét, kivéve a szokásos utasításait, hogy a támadás céljait jelentősen elmélyítsék. Összefoglalva: amint az 1916–1918-as támadások azt mutatják, Haig arra számított, hogy a technológia alkalmazkodni fog a támadó terveihez, ahelyett, hogy a fegyverek elhelyezésére vonatkozó terveit felépítené. Így kitartóan olyan célokat követett, amelyek technikailag meghaladták a haderő képességeit.
Haig kitartása végül győzelmet hozott a Nyugati Frontban 1918-ban, amikor mások arra számítottak, hogy a háború folytatódik 1919-ig. Ennek ellenére továbbra is a kérdés marad, vajon egy rugalmasabb és ötletesebb parancsnok ugyanazokat az eredményeket képes-e elérni kevesebb költséggel.
Az Olvasó társa a katonai történelemhez. Szerkesztette Robert Cowley és Geoffrey Parker. Szerzői jog © 1996, Houghton Mifflin Harcourt Publishing Company. Minden jog fenntartva.
