Tartalom

• Az apartheid törvénygé válik
• Apartheid és különálló fejlesztés
• Az ellenzék az apartheid ellen
• Az apartheid véget ér

Miután a Nemzeti Párt 1948-ban megszerezte a hatalmat Dél-Afrikában, teljesen fehéres kormánya azonnal megkezdte a faji szegregáció jelenlegi politikájának érvényesítését az apartheidnek nevezett törvényi rendszer alapján. Az apartheid alatt a nem fehérek dél-afrikai állampolgárokat (a lakosság többsége) a fehértől különálló területeken kellett volna élni, és külön nyilvános létesítményeket kellene használniuk, és a két csoport közötti kapcsolat korlátozott lenne. Annak ellenére, hogy Dél-Afrikában és azon kívül erősen és következetesen ellenálltak az apartheidnek, törvényei 50 év jobb részében maradtak hatályban. 1991-ben F. W. de Klerk elnök kormánya elkezdett hatályon kívül helyezni az apartheid alapját képező jogszabályokat.

Tudtad? Az ANC vezetője, Nelson Mandela, 1990 februárjában szabadon engedték a börtönből, szorosan együttműködött F. W. de Klerk elnök kormányával, hogy elkészítsen egy új alkotmányt Dél-Afrikára. Miután mindkét fél engedményeket tett, 1993-ban megállapodásra jutottak, és erőfeszítéseikért megosztják a Nobel-békedíjat abban az évben.

A nagy gazdasági válság és a második világháború növekvő gazdasági aggályokat hozott Dél-Afrikának, és meggyőzte a kormányt, hogy erősítse meg a faji szegregáció politikáját. 1948-ban az Afrikaner Nemzeti Párt „apartheid” (szó szerint „elválaszthatóság”) jelmondata alapján nyerte meg az általános választásokat. Céljuk nemcsak elkülöníteni Dél-Afrika fehér kisebbségét a nem fehér többségétől, hanem elválasztani a nem fehéreket is egymástól, és megosztani a fekete dél-afrikai törzsek mentén a politikai hatalom csökkentése érdekében.

Az apartheid törvénygé válik

1950-re a kormány betiltotta a fehérek és más fajok közötti házasságokat, valamint megtiltotta a szexuális kapcsolatokat a fekete-fehér dél-afrikai emberek között. Az 1950-es népesség-nyilvántartási törvény biztosította az apartheid alapvető keretét azáltal, hogy minden dél-afrikai embert faj szerint osztályozott, beleértve a Bantu (fekete afrikai), a színes (vegyes faj) és a fehérséget. Később hozzáadtak egy negyedik kategóriát, az ázsiai (azaz indiai és pakisztáni) kategóriát. Egyes esetekben a jogszabályok megosztották a családokat; a szülõket fehérre, míg gyermekeiket színesre lehet sorolni.

Szárazföldi törvények sorozata az ország földterületének több mint 80% -át a fehér kisebbség számára tette ki, és a „törvények elfogadása” megkövetelte a nem fehérek számára, hogy a korlátozott területeken való jelenlétüket engedélyező dokumentumokat tartsák magukban. A fajok közötti kapcsolat korlátozása érdekében a kormány külön nyilvános létesítményeket hozott létre a fehérek és a nem fehérek számára, korlátozta a nem fehérek szakszervezeteinek tevékenységét és tagadta a nem fehérek részvételét a nemzeti kormányban.

Apartheid és különálló fejlesztés

Hendrik Verwoerd, aki 1958-ban miniszterelnök lett, tovább kidolgozza az apartheid-politikát egy olyan rendszerbe, amelyet „külön fejlõdésnek” nevezett. A Bantu önkormányzat elõmozdításáról szóló, 1959. évi törvény 10 bantu hazát hozott létre, amelyek bantusztok néven ismertek. A fekete dél-afrikai afrikai emberek elválasztása lehetővé tette a kormány számára, hogy állítsa, hogy nincs fekete többség, és csökkentette annak esélyét, hogy a feketék egyesüljenek egy nacionalista szervezetbe. Minden fekete dél-afrikai állampolgárt kineveztek a bantuszok egyikének, egy olyan rendszernek, amely állítólag teljes politikai jogokat adott nekik, de ténylegesen eltávolította őket a nemzet politikai testéből.

Az apartheid egyik legpusztítóbb aspektusában a kormány kényszerítette a fekete dél-afrikai állampolgárokat a „fehérek” -nek nevezett vidéki területekről a hazák felé, és alacsony áron eladta földjeiket a fehér gazdálkodóknak. 1961 és 1994 között több mint 3,5 millió embert kényszerítettek ki otthonukból, és letétbe helyezték a bantusztusokon, ahol elszegényedtek és reménytelenek.

Az ellenzék az apartheid ellen

Az apartheidnek a Dél-Afrikában való ellenállása az évek során számos formát öltött, kezdve az erőszakmentes tüntetésektől, tiltakozásoktól és sztrájkoktól a politikai fellépésig és végül a fegyveres ellenállásig. Az ANC a Dél-Indiai Nemzeti Kongresszussal együtt 1952-ben egy tömeges találkozót szervezett, amelynek során a résztvevők elégették az útleveleiket. A Népi Kongresszust maguknak nevezõ csoport 1955-ben elfogadta a Szabadságjogi Chartát, amely kijelentette: „Dél-Afrika mindenki számára él, fekete vagy fehéren.” A kormány felbomlotta a találkozót és 150 embert letartóztatott, és nagy árulással vádolta õket.

1960-ban a Sharpesville fekete településén a rendõrség tüzet nyitott fegyvertelen feketék egy csoportja kapcsán, amely a Pán-afrikai Kongresszushoz (PAC) kapcsolódott, az ANC utódainak. A csoport áthaladás nélkül érkezett a rendőrségre, és ellenállásként felszólította a letartóztatást. Legalább 67 feketét haltak meg és több mint 180 sebesült. Sharpesville számos apartheid-ellenes vezetőt meggyőzött arról, hogy békés eszközökkel nem tudják elérni céljaikat, és mind a PAC, mind az ANC katonai szárnyokat hozott létre, amelyek egyike sem jelentett komoly katonai fenyegetést az államnak. 1961-re a legtöbb ellenállási vezetőt elfogták, hosszú börtönbüntetésre ítélték vagy kivégezték. Nelson Mandela, az ANC katonai szárnyának, az Umkhonto we Sizwenek („A nemzetnek lándzsa”) alapítója 1963 és 1990 között volt börtönben; börtönje felhívná a nemzetközi figyelmet, és segíthetné az apartheid-ellenes ügy támogatását.

Az apartheid véget ér

1976-ban, amikor Sowetóban, egy Johannesburgon kívüli fekete faluban fekvő fekete gyerek ezrei tüntettek az afrikaiak nyelvi követelményeivel szemben a fekete afrikai hallgatók számára, a rendőrség könnygázzal és golyókkal tüzet nyitott. Az ezt követő tüntetések és kormányzati fellépések, a nemzeti gazdasági recesszióval együtt, több nemzetközi figyelmet fordítottak Dél-Afrikára, és összetörték minden illúzióját, miszerint az apartheid békét vagy jólétet hozott a nemzet számára. Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése 1973-ban felmondta az apartheidet, és 1976-ban az ENSZ Biztonsági Tanácsa kötelező embargó bevezetéséről szavazott a fegyverek Dél-Afrikába történő eladására. 1985-ben az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok gazdasági szankciókat vezetett be az ország számára.

A nemzetközi közösség nyomása alatt Pieter Botha Nemzeti Párt kormánya néhány reform bevezetésére törekedett, ideértve az átadási törvények eltörlését, valamint a fajok közötti szex és házasság tilalmát. A reformok azonban nem változtattak meg lényeges változásokat, és 1989-re Botha nyomást gyakorolt ​​arra, hogy lépjen ki F. W. de Klerk javára. De Klerk kormánya később hatályon kívül helyezte a lakosság nyilvántartásáról szóló törvényt, valamint az apartheid jogi alapját képező egyéb jogszabályok többségét. 1994-ben lépett hatályba egy új alkotmány, amely a feketéket és más faji csoportokat kiosztotta, és az abban az évben tartott választások egy nem kovácsos kormányt hoztak létre, amely nem-fehér többséggel jelölte meg az apartheid-rendszer hivatalos végét.